Nem árulunk el titkot azzal, hogy Vlagyimir Putyin nem egy észak-szibériai bányászfaluról került közvetlenül Oroszország elnöki székébe. Ellenkezőleg, karrierjét a Szovjetunió mindent látó, éppen ezért rettegett biztonsági szolgálatánál, a KGB-nél alapozta meg. Titkosszolgálati múltja révén talán könnyebben megérthetjük az elnök módszereit, és azokat a lépéseit, amiket a világ nagyobb része felháborodással fogad. Putyin a frontvonalról nézte végig a hidegháború utolsó periódusát, a Szovjetunió összeomlását, és élte át a rendszerváltás utáni kapitalista Oroszország visszásságait.

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin 1952. október hetedikén látta meg a napvilágot Szentpéterváron (akkor még Leningrád volt a neve), mindössze néhány hónnappal a nagy vezető, Sztálin halála előtt. Gyári munkás apja és anyja egyedüli gyermekként nevelték fel, az ifjú Vlagyimir pedig az érettségi után, 1970-ben úgy döntött, hogy a Leningrádi Állami Egyetem jogi karára iratkozik be. Nemzetközi jogi diplomáját végül 1975-ben szerezte meg, de ez az évszám egy ennél fontosabb jelentőséggel bír hősünk életében. Történészek ugyanis azt állítják, hogy az akkori szovjet elitegyetemek jogi karai a KGB első számú utánpótlás-nevelési helyszínei voltak. Évekkel később maga Putyin is elismerte, hogy a titkosszolgálat már a diplomaszerzés előtti egyetemi évei alatt megkörnyékezte. Minekutána pedig a Szovjetunió nem a jogállamiság fellegvára volt, a jogi pálya helyett Vlagyimir úgy döntött: a KBG kötelékeiben próbál meg a társadalom lehető leghasznosabb tagja lenni. A szolgálathoz való csatlakozásról már elnökként úgy nyilatkozott:

„Mindig is szerettem volna csatlakozni a KGB-hez. Nagyon motivált voltam. Úgy gondoltam, itt tudom a legjobban kihasználni a képességeimet a társadalom számára.”

Nem volt semmi kérdés tehát, az ifjú Vlagyimir az Államvédelmi Bizottság (ez volt a KGB hivatalos megnevezése) leningrádi kirendeltségének munkatársa lett. Az első években leginkább az ügynökmunka legalja jutott Putyinnak, nevezetesen Leningrádban turistáskodó nyugati külföldi turisták után kémkedett.

A kulimunka 1980-ig tartott, amikor is kiderült, hogy Vlagyimir túlságosan tehetséges hírszerző ahhoz, hogy holmi házimunkával töltse életét. Éppen ezért Moszkvába költözött, és beiratkozott a J. V. Andropov Intézetbe, amely a KGB első számú elitiskolájának számított (ma a külső felderítés akadémiája). Ezután következhetett a mélyvíz, 32 éves korában Vlagyimirt a baráti Német Demokratikus Köztársaságba (NDK), Drezdába helyezték. Papíron a „Barátság Háza” nevű intézmény igazgatója volt, de mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent…

Szükséges azonban megemlítenünk néhány történelmi körülményt, hogy megértsük, milyen politikai klíma uralkodott akkoriban a keleti blokkban. Kelet-Németország a 80-as évek elejétől ugyanis kiemelt fókuszpontja volt a moszkvai elvtársaknak, leginkább azért, mert 380 ezer szovjet katona állomásozott az országban, és akadtak közepes hatótávolságú rakéták is. Talán éppen ezért is került Berlin gyakran a korra jellemző hidegháborús intrikák kereszttüzébe. Több ezer aktív KGB ügynök „tevékenykedett” az országban, de a legjelentősebb titkosszolgálati erőt ennek ellenére a méltán hírhedt Stasi, a kelet-német titkosrendőrség jelentette. A német kollégák kiterjedt ügynökhálózatát az oroszok szovjetek természetesen bármikor használhatták, mint ahogy tették is. (A drezdai KGB kirendeltség az utca túloldalán, néhány méterre volt a Stasi-étól.) Az ország vezetője pedig az az Erich Honecker volt, aki annak ellenére ragaszkodott a merev diktatúrához, hogy Mihail Gorbacsov otthon már elkezdte a kísérletezést a gazdasági és politikai reformokkal.

Némi történelmi kitekintés után térjünk vissza Vlagyimir Vlagyimirovics karrierjéhez. Értelemszerűen kevés hiteles információ lelhető fel arról, hogy mi is volt a konkrét feladata a baráti államban. Azt azonban szinte biztosan tudjuk, hogy Putyin elsősorban ügynökök toborzásával és szakszerű kiképzésével foglalatoskodott. Egyes források szerint kiemelt figyelmet fordított a drezdai székhelyű Robotron nevű elektronikai vállalatra, amely akkoriban az egész keleti blokk legnagyobb számítógép gyártó- és kutatóközpontja volt. Elképzelhető, hogy Vlagyimir azt a feladatot kapta, hogy ipari kémeket küldjön a fejlettebb technológiával rendelkező Nyugat-Németországba. De az is, hogy olyan nyugati cégeknél dolgozó szakembereket szervezett be a KGB-hez, mint a Siemens, vagy éppen az IBM. Más források szerint Putyin hadiipari technológiák és informátorok után is kutakodott a NATO köreiben.

A KGB hírszerzőit a Stasi-nál csak „barátokként” emlegették, akiknek mindig minden támogatást meg kell adni. És meg is adták: tucat számra állították ki a hamis útleveleket és vezetői engedélyeket az orosz kollégáknak, hogy azok hiteles fedősztorival rendelkezzenek. A Stasi irattáraiban a rendszerváltásig több tízezer (!) olyan személyt regisztráltak, akik valamilyen formában kapcsolatba kerültek a KGB-vel. A 80-as évek végén, az Erich Mielke-vezette kelet-német állambiztonsági minisztérium már próbálta csökkenteni a német hatóságok feltétel nélküli asszisztanciáját a szovjet hírszerzésnek. Ezeknek az erőfeszítéseknek a része volt az a levél is, amit a Stasi drezdai kirendeltségének vezetője, Horst Bohm vezérőrnagy írt Putyin főnökének, Vlagyimir Sirokov tábornoknak. Az 1989. március 29-i keltezésű levélben a német arról panaszkodik orosz kollégájának, hogy a kelet-német orosz hírszerzők elkezdték beszervezni a német hadsereg tagjait. A dokumentumon természetesen az a KGB-tiszt is meg van nevezve, aki Bohm szerint az egészért felelős, de az idők során valaki valamiért ezt olvashatatlanná satírozta. Az biztos, hogy ez a valaki a drezdai kirendeltségen dolgozott, és majdnem biztos, hogy Vlagyimirovicsról van szó. Bohm a levélben egy esetet is említ, hogy a drezdai KGB-sek egy olyan katonát szerveztek be és képeztek ki, aki akkor már a Stasi ügynöke volt. Végül megkérte Sirokovot, hogy az illető és a hozzá hasonló stasi-sok kezét engedjék el. A történet vége, hogy Bohm nem sokkal később öngyilkosságot követett el. Ehhez nem fűznénk kommentárt…

Dokumentumok bizonyítják, hogy Putyin ennek ellenére számtalan alkalommal vette igénybe a helyi erők szolgáltatásait: legtöbbször logisztikai segítséget kért, telefonvonalakat hallgattatott le, és a Stasi védett lakásait és is gyakran használta. Hírszerzési szakértők és politológusok szerint Vlagyimir politikai feladatai közé tartozhatott, hogy kapcsolatba lépjen kelet-német állampolgárokkal, akik szimpatikusak voltak Gorbacsov számára. Ilyen volt például a drezdai első párttitkár, Hans Modrow. Putyin és a Stasi együttműködése vitathatatlanul 1987-ben ért el csúcspontjára, amikor is a német hírszerzés „bronz medállal” tüntette ki Vlagyimirovics-ot, bár ennek pontos okát sem akkor, sem később nem hozták nyilvánosságra.

1990. január 15-én aztán a rendszerváltást követelő tüntetők megrohamozták a drezdai KGB-központot. Putyin azonnal katonai segítséget, de az ehhez szükséges moszkvai jóváhagyás csak órákkal később érkezett meg. Egyik életrajzírójának évekkel később Vlagyimir, aki úgy érezte, elárulták, azt mondta az esetről: „a Szovjetunió összeomlása előtt a hatalom tejesen megbénult. Kevéssel elnökké válása előtt úgy nyilatkozott ezekről az időkről:

„A rendszert meg lehetett volna menteni. Nagyon kevés ember érti igazán, hogy mekkora katasztrófa is történt a 80-as évek végén azzal, hogy a kommunista pártnak nem sikerült modernizálnia a Szovjetuniót.”

Erről azonban már kár beszélni, a rendszerváltás megtörtént, Vlagyimirt pedig visszahívták Leningrádba Szentpétervárra, ahol az egyetemen vállalt el egy másfél éves megbízást, mint a rektor személyes asszisztense. Legalábbis papíron. Merthogy évekkel később ő maga is bevallotta, hogy itt is a KGB ügynökeként tevékenykedett, feladata a toborzás és a diákok megfigyelése volt. Erről pedig a rektoron kívül senki nem tudott az egész egyetemen.

Kapcsolódó történet, hogy néhány éve nyilvánosságra került egy 1989-ben készült fotó (itt fent), amelyen Ronald Reagen akkori amerikai elnök látható a Vörös téren. A képet Pete Souza, Barack Obama elnök hivatalos fotósa készítette, aki szerint a véletlenül arra sétáló turista-csoport egyik tagja Vlagyimir Putyin volt. Ezt a Kreml persze hevesen tagadja.

Szintén utólag Putyin úgy nyilatkozott ezekről az időkről, hogy azért nem lépett feljebb a KGB ranglistáján, mert az azzal járt volna, hogy egész családjával Moszkvába kellett volna költöznie. Mivel azonban két kislányával és 80 éven felüli szüleivel éltek egy háztartásban, nem akarta a családi békét kockáztatni. Helyette inkább az egyetemen közelebbi kapcsolatba került Anatolij Szobcsak-kal, egy korábbi professzorával. Szobcsak a Gorbacsov-éra alatti demokratikus reformerek első hullámának képviselője volt, de még a rendszerváltás előtt megválasztották Szentpétervár tanácselnökének. 1991-ben azonban már teljesen demokratikus választást tartottak, és meglepő módon ezt is Szobcsak nyerte. Putyin ekkor lépett ki hivatalosan a KGB-ből, hogy korábbi tanára mellett dolgozzon a megújult városvezetésben.

Azonban ahogy sokan a korai demokrata vezetők közül, Szobcsak sem volt felkészülve a kormányzásra. Rengeteg kisebb-nagyobb súrlódása volt a Duma képviselőivel, amelyek elsimítására rendszerint Putyin kérte meg. Az 1991-es puccskísérletnél Szobcsak – utólag mondhatjuk: helyesen – úgy döntött, hogy Borisz Jelcin mellé áll, és ellenzi a puccskísérletet. Bevállalta, hogy Moszkvából visszarepül Szentpétervárra, ahol a dühös tömeg viszont a hatalomátvétel mellett tüntetett. Ekkor lépett a képbe a helyi biztonsági erőkkel remek kapcsolatot ápoló Putyin, aki a repülőtéren egy kisebb hadsereggel jelent meg, hogy védelmet biztosítson felettesének.

Az új Oroszország hajnalán Putyin azt a városi bizottságot vezette, amelynek az volt a feladata, hogy tengerentúli cégeket csábítson a komoly gazdasági problémákkal küzdő Szentpétervárra. A helyzet annyira rossz volt, hogy lassan elfogyott minden élelmiszer-tartalék, és fennállt a humanitárius katasztrófa veszélye. Ekkoriban Putyin olyan szerződéseket írt alá külföldi élelmiszer-gyártó cégekkel, amelynek értelmében nemesfémekért cserébe élelmiszert kap a város. Egy Marina Salye nevű nő, aki akkoriban az élelmezési bizottságban dolgozott, arról számolt be, hogy a város tulajdonában álló nemesfémeket Putyin nyomott áron eladta, az élelmiszerek azonban soha nem érkeztek meg. Később kiderült, hogy a nyereségnek is lába kélt. Amikor Marina kérdőre vonta Putyin ezügyben, állítólag csak annyit válaszolt neki: „Minden a legnagyobb rendben, te csak tedd a dolgod!” És ezen kívül számos kétes privatizációs ügyletben vélik érintettnek Vlagyimirt, de ez már nem ennek a posztnak a témája.

Végül Szobcsak elbukta az 1996-os polgármester-választást Szentpéterváron, és Putyin végre Moszkvába költözött, hogy a Kreml-ben fusson be gyors, de annál dinamikusabban ívelő karriert. 1998-ban kinevezték az FSZB (a KGB utódszervezete) igazgatójának, később pedig ő lett a Kreml Biztonsági Tanácsának is a vezetője. 1999 augusztusában nevezte ki Borisz Jelcin miniszterelnöknek, akit állítólag lenyűgözött Putyin tehetsége, és azonnal potenciális utódját látta benne.

Vlagyimirovics, amikor elnöksége legelején újságírók mindenképpen állásfoglalásra akarták kényszeríteni a KGB kétes módszereivel kapcsolatban, úgy felelt:

„17 évet dolgoztam ennél a szervezetnél. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám: nem akarom megvédeni.”

Az biztos, hogy Vlagyimir Putyin a hidegháború végét a két szuperhatalom egyik legfőbb ütközéspontjánál, a frontvonalról nézte végig, amelynek következményeit nyilván ő maga is levonta. Szemtanúja volt a Szovjetunió összeomlásának, annak a rendszer összeomlásának, amelynek építésére az életét helyezte rá. Tizenöt évvel később, második elnökségének idején a parlament előtti egyik beszédében úgy fogalmazott:

„A Szovjetunió összeomlása az évszázad legnagyobb katasztrófája volt.

A kommunista rendszer védelmezése, és az arra való büszkeség azonban nem az egyetlen velejárója Putyin politikai karrierjének. Hatalomgyakorlása során a KGB-nél tanult stratégiát is alkalmazza: lecsapni a gyávákra, birtokolni az információt.

Szintén egy életrajzírójának nyilatkozott arról, hogy milyen motivációi voltak a titkosszolgálati munkájában. Putyin a következőképpen válaszolt:

„Ami a leginkább lenyűgözött, az az, hogyan képes egyetlen ember egy egész hadsereget irányítani. Egyetlen hírszerző tiszt uralkodhat sok ezer ember sorsa felett. Legalábbis akkoriban így láttam.”

Végül néhány szó arról, milyen állapotban van az FSZB, a KGB utódszervezete Vlagyimir Putyin harmadik elnöki ciklusa idején. Az biztos, hogy sokkal több, mint egy átlagos biztonsági szolgálat. Az FSZB jelenleg az elit rendőri egységek, a különböző hírszerző ügynökségek és a fegyveres erők elképesztő hatalmának kombinációja. Szakértők szerint egyre inkább hasonlít a hírhedt Csekára, amit Lenin elvtárs hozott létre nem sokkal a bolsevik forradalom győzelme után. A rendszerváltást  ugyan elképesztő káosz és hanyatlás követte, a virágzás pedig éppen Vlagyimir Putyin igazgatósága alatt kezdődött 1998-ban, amikor is Borisz Jelcin arra kérte: állítsa helyre az azóta is a Lubjanka téren (itt fent) működő FSZB korábbi fényét és tekintélyét. Sikerült.