Hogyan lehetséges, hogy egy olajban gazdag Öböl-menti országot humanitárius katasztrófa fenyeget? Miért öldöklik egymást a muzulmánok, és egyáltalán kik azok a húszik? Mi köze az egészhez Iránnak, Szaúd-Arábiának és Izraelnek? Látva a hosszú hónapok óta tartó kaotikus és egyre véresebb eseményeket, egy laikusban nagyjából ezek a kérdések fogalmazódnak meg. A válaszok persze rendkívül bonyolultak és nem is biztos, hogy európai gondolkodással teljesen megérthetők. A Ynetnews elemzője néhány olyan előzményre hívja fel a figyelmet, amelyekről a magyar sajtóban keveset lehet olvasni.

Az iszlám világban a szunnita-síita ellentét a 2011-es „Arab tavasz” óta éleződött ki újra. Leegyszerűsítve persze, de ugyanez a szembenállás okozott óriási problémákat Bahreinben, Szíriában és Irakban is, most pedig a jelek szerint Jemen van soron.

A konfliktussal két alapvető kérdést mindenképp feltehetünk:

1)    A síita húszi lázadók, retorikájuknak megfelelően valóban esküdt ellenségei az Egyesült Államoknak és Izraelnek?

2)    Hogyan tudott egy helyi, csupán két évtizede létező síita szekta akkora hatalomra szert tenni, hogy reális veszélyt jelentsen a térségben domináns Szaúd-Arábia, és a gazdag Öböl-menti országok számára?

A húszik alapvetően a síita iszlámhoz tartoznak, azon belül is a zaidita ágazathoz, amely a 8. században vált ki a főáramú síita vallásból. Érdekesség, hogy a 24 milliós Jemen lakosságának csupán 30 százalékát adják, tehát már csak ebből a szempontból sem lehet elmondani, hogy jelenlegi befolyásuk reprezentálná az ország társadalmi összetételét. Mostani lázadásuk persze nem előzmény nélküli, 2004-ben is indítottak népfelkelést az elhanyagoltság, kirekesztettség és persze az elképesztő szegénységük miatt. Akkoriban még a szekta alapítója, a disszidens Huszejn Badr ad-Dín al-Húszi (itt lent) volt a vezetőjük, és a kormányellenes tüntetések összecsapásokká fajultak, a jemeni kormányerők pedig végül kegyetlenül meggyilkolták al-Húszit. Holttestéről készült fotók bejárták a jemeni sajtót, azóta pedig al-Húszi-ra már nem csak szektavezérként tekintenek, hanem egyenesen a síita iszlám mártírjaként.

A következő nagy hullám a húszi szekta életében egyértelműen a 2011-es „Arab tavasz” volt, akkor is sikeresen használták ki a hatalmi vákuumot és erősödtek meg még jobban. 2014-ben pedig már óriási területek felett gyakorolták az ellenőrzést Jemen északi részén, elfoglalták Szaada városát, és megszereztek több olajmezőt is. 

Az biztos, hogy a húszik önerőből erre nem lettek volna képesek. Persze mindkét fél mindig is tagadta, de a síita Irán legalább egy évtizede tengeri fegyverszállítmányokkal és pénzzel támogatja a jemeni lázadókat. Ez a segítségnyújtás persze nem annyira nyílt, mint például a libanoni Hezbollah esetében, amelyet közvetlenül az Iráni Forradalmi Gárda irányít, de éppen elég arra, hogy a húszik az Arab-félszigeten Teherán előrenyújtott állásaként szolgáljanak. Persze a katonai felszerelésük nem teljes egészében Irántól származik, az elmúlt években ugyanis a káosztól teljes Jemen a fegyverkereskedők paradicsomává vált. Sőt, a jemeni hadsereg egyes tábornokai mesés vagyonra tettek szert abból, hogy egyszerűen eladták a felszereléseket a húsziknak. A jemeni hadsereg éppen a korrupció és a törzsi ellentétek miatt veszítette el azon képességét, hogy sikeresen szálljon szembe egy jelentéktelen haderőt képviselő vallási szektával.

De térjünk vissza arra a feltett kérdésre, hogy Szaúd-Arábia tulajdonképpen miért érezte sürgősnek a katonai beavatkozást Jemenben, és pontosan mik a céljai a bombázásokkal. Először is, Rijád az elmúlt években elképesztő összegeket fordított fegyverkezésre, katonai fölényük a térségben megkérdőjelezhetetlen. Csak az érzékeltetés kedvéért, az F-15-ösökből álló légi flottájuk a harmadik legnagyobb a világon. Ezzel szemben a húszik által birtokolt fegyverek elavultak, a hadseregtől megszerzett helikopterek és repülők régi szovjet modellek.

Szaúd-Arábiának politikai céljai tehát legalább ugyanannyira vannak a jemeni beavatkozással, mint katonai. Egyrészt, meg akarták akadályozni, hogy a lázadók megszerezzék az Áden városa melletti légiflottát, amely a legnagyobb repülőgép állománya a jemeni hadseregnek. Rijád konkrétan akkor találta ki a bombázásokat, amikor a húszik a főváros elfoglalása után a déli legjelentősebb város, Áden felé vették az irányt.

Másrészt, a szunnita szaúdiaknak érdekükben áll, hogy a szunnita vallású, és a húszik által elűzött Manszúr Hádi elnök visszakerüljön a hatalomba. Szerintük ugyanis Jemen politikai és társadalmi stabilitását csakis szunnita vezető biztosíthatja, nem véletlen, hogy Hádi elnök Rijádba menekült a rezidenciájához közeledő lázadó csapatok elől.

Mindezekkel együtt, Szaúd-Arábiának nem célja, hogy teljesen megsemmisítse és lefegyverezze a húszi milíciákat, sokkal inkább, hogy annyira meggyengítsék őket, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek. Ezért sem valószínű – ahogy erről az akcióért felelős szaúdi tábornok is beszélt -, hogy a légicsapásokon felül szárazföldi hadműveletet indítsanak.

A húszik meggyengítésére és tárgyalóasztalhoz ültetésére azonban jó esélyei vannak Rijádnak, mert Szíriával ellentétben a koldusszegény Jemennek Oroszország és Kína sem adja meg azt pénzügyi támogatást, amellyel a húsziknak esélye lenne a szaúdi haderővel szemben. Rijádot ráadásul abbéli félelme is motiválja, hogy esetleg szomszédos országukban is megerősödne az Iszlám Állam, amit a térség országai a hátuk közepére sem kívánnak. Szaúd-Arábia tehát megelőző csapást mér a síita húszikra, mielőtt azok az egész országot ellenőrzésük alá vonnák.

A síita iszlám országok azonban a jelek szerint – jobb esetben - a diplomácia szintjén támogatják a húszik törekvéseit. A korábban már említett Irán a lausanne-i nukleáris tárgyalások sikerét tette kockára azzal, hogy felszólította a nyugati hatalmakat: tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a szaúdi légicsapások mielőbb véget érjenek. A libanoni Hezbollah egyszerűen azt mondta a bombázásokról, hogy az „szaúdi ellenségeskedés a jemeni néppel szemben.” Az iraki síita kormány pedig a múlt heti kairói Arab Liga csúcstalálkozóján emelt kifogást a hadművelet ellen.

Ha tehát a húszik végül kudarcot vallanak, az ugyanúgy az iráni hatalmi törekvések kudarca is lesz, ráadásul motivációt adhat a szunnita országoknak, hogy más államokban is harcba szálljanak a síita kisebbségekkel. A húszik zsidó- és Amerika-ellenes retorikája ugyanis egyértelműen Teheránból táplálkozik, és valójában azt üzeni a síita világnak: a szunnita államok mögött valójában Washington és persze a zsidók állnak.

Hozzászólásokat, véleményeket és eddig ismeretlen információkat várjuk a kommentek között!

(A teljes cikk itt olvasható.)